Álom és ébredés: összefonódva a családi sorssal
Mindannyian vágyunk a szabadságra. Arra, hogy bizonyos kényszerítő erők fogságából kiszabadulva a saját életünket tudjuk élni. A legtöbb családállításra érkező embernek ez a legfőbb gondja. Úgy érzi, hogy nem a saját életét éli, hanem valaki másét. Sok esetben ez így is van…
Szondi Lipót pszichiáter munkásságában azt a területet vizsgálta és alkotott benne újat, amit a ma embere is érez. Nem a saját életünket éljük, őseink élete visszhangzik a lelkünkben.
Sorsanalízis és önvallomás című művében ma minket foglalkoztató felismeréseket tár a nagyközönség elé.
„1.A tudattalanban a lét számára ős-figuráknak és az utódok cselekvéséhez szolgáló családi mintáknak kell létezniük, melyek kényszerítően irányítják sorsunkat. Így keletkeztek a fogalmak a „családi tudattalanról” és a „kényszersorsról”.
2.Következésképp a családi tudattalan az „ősök törekvéseit” tartalmazza, melyek az „ősök álmaiban” manifesztálódhatnak.
3.Az ősök ellenfele az utód állásfoglaló énje. Az énnek hatalmában áll, hogy az ősök igényei ellenében válasszon. Így jutottam a „szabad, egotropikus választás” és a „szabadon választott sors” fogalmakhoz.”
Szondi Lipót[i]
Amikor dolgozunk az állítási munka során akkor ezeknek az ős-figuráknak, és az ő sorsukból fakadó kényszerítő erőknek járunk utána. A megismételt mintát kutatjuk. Azt keressük ki az, akit annyira szeretünk mi, és akit annyira el akartak felejteni a többiek a családba, hogy miatta mi a saját sorsunk felejtésébe lépünk bele.
Amikor felismerjük, hogy megfeledkeztünk a saját sorsunkról, akkor sokan mondjuk dühösen, fáradtan, kétségbeesetten: „azt akarom, hogy békén hagyjon!” – közben talán helyesebb lenne megkérdezni magunktól: „én kész vagyok békén hagyni őt?” és elhagyni egy általam 10-20-30 évig jól ismert területet, mert itt az ideje. Ez nem olyan könnyű. 10-20-30 éve naponta gyakoroljuk a felejtés álmát életünkben, mert az emlékezés álmát éljük. Azt hisszük ezzel a 10-20-30 év gyakorlattal, hogy ilyenek vagyunk. S ez az „ilyen vagyok” minden nappal csak szilárdabbá válik bennünk, tartós kötéssé. És mi eltéphetetlennek érezzük ezt a köteléket, mert ezt ismerjük, ezt hisszük, ezt tudjuk magunkról. Aztán mindannyiunk életében eljönnek bizonyos sorsfordító pillanatok. Amikor valamiből elegünk lesz, amikor betelik a pohár. Amikor a düh, a kétségbeesettség vagy a fáradtság arra kényszerít, késztet, csábít minket, hogy meglássuk mit is teszünk valójában. Az ébredésnek ez az első pillanata annak a kezdete, hogy saját bőrünkben egyre inkább csak mi magunk lakjunk a munkatáborba hurcolt nagypapa, vagy a dédmama Don kanyarnál elesett vőlegénye helyett. Ők méltó helyre kerülhessenek a lelkünkben és mi is szabadabban éljünk végre.
A felismerést sok esetben követi egy erős hezitálási folyamat. Van jogom ezt abbahagyni? Van engedélyem ezt abbahagyni? Akkor is szeretni fognak, ha a saját életemet élem? Akkor is idetartozhatok, ha a magam dolgával törődöm? A kirekesztéstől való legmélyebb félelmünk sokszor nem engedi, hogy felébredjünk a saját éltünkre. Ez a program olyan ősi bennünk, hogy semmivel nem merjük megkockáztatni, hogy odatartozásunk elvesszen.
Pedig csak a saját sorsunk terébe lépve tudjuk elérni, hogy meglássuk önmagunkat és abba tudjuk hagyni a szenvedést. Ekkor lesz lehetőségünk mind önmagunk sorsára, mind az ősünk sorsára egyidejűleg igent mondani és abbahagyni a sorsismétlést. S egyben ekkor jövünk arra is rá, hogy a csak a sorsismétlés abbahagyása teremt igazán győztes-győztes helyzetet a családi lélekben. Hisz így lehetünk lelkileg egészek. Minden családi lélek részünk, minden ősünk és mi magunk is akkor tapasztalható meg a maga teljességében leginkább, ha mindenki a saját helyén és saját sorsában és saját méltó életében áll.
Idézet forrása:
[i] Szondi Lipót: Sorsanalízis és önvallomás, Thalassa, (7) 1996, 2: 5-38. 8. oldal